Mikor fásul bele az ember, a hétköznapok okozta körfogásokba? Ennek több oka is lehet. Párkapcsolati gondok, munkahelyi monotonitás, folyton ismétlődő cselekmények, unalmas hétköznapok.

Több összetevője van, annak, ha az ember „kiég”. Kiég, ez a szó már önmagában is egyfajta jelzés az embernek, hogy változtatni kell a mindennapjain, hogy tudjon valami újdonsággal szolgálni. Főképp magának, de legfőképp a külvilágnak, és a környezetének.

Mikor unalmas az ember? Amikor már a közvetlen társasága, hívja fel rá a figyelmét, hogy már unom a témát. Természetes, és ösztönös reakciónk egyike, hogy ilyenkor felmegy a vérnyomásunk, és dühöngünk magunkban, hogy ugyan mit is unhat rajta.

Mert ugyan miért mondhat ilyet valaki? Biztos azért, mert egyszerűen nem kíváncsi ránk! Hát a nagy válasz a kérdésre az, hogy ő az az ember, aki igazán törődik veled. Aki felhívja a figyelmedet arra, ha valamiről már túl sokat beszélsz.

Mikor már heti rendszerességgel, hozod fel ugyanazokat a dolgokat, (amiket mi egyszerű szenvedő alanyok észre sem veszünk), és tudat alatt gerjeszted magad köré az ismétlődő cselekményeket.

És tényleg. Mik a jelei? Azok a bizonyos mondatok, mint például, a „már mondtad” és „igen, ezt már hallottam”. Ezek a mondatok, mint apró kis kosza gondolat, tovább siklik a szürke állományunkon, és mit sem törődve vele folytatjuk, a már megkezdett történetet.

Tényleg ennyire nem figyelünk oda magunkra, hogy nem vesszük észre, hogy valami gond van? Nem. Az átlagos ember, azért nem veszi észre, mert már kapaszkodik a megrögzött cselekményekhez, amik ha csak egy kicsit is, de felbolygatják a szürke kis életét. Mert szükségünk van a változatosságra, az újra. Hogy miért? Mert ettől érezzük magunkat, különlegesnek, olyan embernek, amilyenek voltunk, vagy lenni szeretnénk. És természetesen, ha mindig történik az emberrel valami, akkor ugyan ki mondhatná rá, hogy unalmas.

Pedig nem a múltban kellene élni. Nem a régi emberekhez kellene, visszafutni, és a rég elvesztett kapcsolatokat, vagy szerelmeket kell felmelegíteni. Nyitni kell az újdonságok felé, és igenis, meg kell hallani azt, is amit az ember nem akar. Nem vagyunk unalmasak, csak, mert a múlt eseményeit hozzuk fel újra, és újra egy beszélgetésen. Egyszerűen, csak, befásultak vagyunk, és kapaszkodunk minden olyas fajta cselekménybe, történésbe, ami egy kicsit is felbolygatja az állóvizet, amiben élünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.