A férfiak egyik rémálma, és elviselhetetlen problémái közé tartozik, a hiszti, és a vele járó átok mondat, „Mi a baj kicsim?” „SEMMI”. Ne ijedjetek meg Ádám leszármazottjai! Nem olyan drasztikus a dolog, csak egy meg kell látni a hátul megbúvó problémát, és pár megelőző lépést kell tenni.

Több oka is van, ha álmaid párja hisztis. Egy élet is kevés lenne elmagyarázni, hogy mi nők, min tudunk annyit idegeskedni, és mik azok a mondatok, tettek, amin felkapjuk a vizet. Megpróbálom már példán keresztül bemutatni az általánosságokat. Az alapnak kikiáltott hisztis faktorokat.

Az első, és fontos momentum, a rettegett piros napos ünnepek. Nah akkor szinte mindenki hisztis! Ha nem is mondja a barátnőd, hogy éppen „ünnepel”, azért mégis észre lehet venni, hogy nem a megszokott „estélyi” ruhájában van. Ha a szexis, csipkés fehérneműt, felváltja a mackó nacis, hosszú pulcsis pizsama. Ez egy elég konkrét jel. Vagy ha álmaid asszony nem szeretne veled aludni, akkor nem kell erőltetni, mert lehet, hogy csak meg akar kímélni az egész éjszakás forgolódástól.

A hölgyek „ünneplés” közepette sokkal érzékenyebbek, nem csak testileg, hanem érzelmileg is. Testileg kifejezés alatt, nem csak azt értem, hogy kívánatosabbak, hanem a bőrük sokkal érzékenyebb, mint általában. Ilyenkor érdemes kedveskedni, egy kellemes masszázzsal. Be lehet vetni ilyenkor, egy lágy illatú masszázs olajat is. Mondjuk levendulát, vagy jázmint, mert az nyugtatja az idegeket. A lényeg a kedveskedés, és a kényeztetés. Ezzel a kis figyelmességgel, belopod maga a szívébe. Ha előtte megveszed neki a kedvenc csokiját, akkor odáig lesz érted, és csillapodik a hiszti szint.

Persze a hiszti faktortól függően kell mérni, a figyelmesség mértékét. Ha nagyon hisztis, akkor egy vacsora, egy kellemes mozi, és a masszázs is, olykor kevésnek bizonyul, mert köztünk is élnek „hisztiszörnyek”, akiknek semmi sem jó. Ilyenkor jön az én tervem a barátnőimmel szemben, hogy vagy viselkedsz, és nem nyüsszögsz, hogy neked milyen rossz, vagy nem találkozunk egy hétig. EZT a taktikát nagyon meg kell gondolni, mert nem biztos, hogy feltétlenül, jól reagál a páciens a hallottakra. Ha semmi sem használ, és már üvöltöznétek oldalbordáitokkal, akkor használjátok. Hát ha észre veszi magát.

A másik tipikus hiszti faktor, ha „Nincs egy rongyom, amit felvehetnék!” Mindig elkéstek a megbeszélt találkozóról? Utána meg szabadkoztok miatta? Megoldás egy kedves, ám célra vezető mondat. „Kicsim, húzd fel az „X” famert/szoknyát az „Y”-on felsővel. Ha nem lennék szerelmes beléd, most tuti beléd szeretnék! Ezekben vagy a legdögösebb!

A mondat lényege, hogy három fontos érzelem van eldugva benne. A határozottság, hogy te tudod, hogy mit akarsz, jelen esetben, hogy mit vegyen fel. Az erotika, hogy meggyőződ, amit amúgy sem kellene, hogy milyen jól néz ki. És végül az érzelem, hogy szereted, és újra belebolondulnál, ha ezt a ruhát venné fel. 10-ből 9 nő, a partnere által választott ruhát veszi fel. Van, aki meg tovább hisztizik. Arra meg rá kell csukni az ajtót, és ott kell hagyni… kulturáltan. Vannak menthetetlen egyedek. Ez a „genetika”. Ez ellen semmi orvosság sincs. Csak a xanax, de az is csak receptre kapható. Úgyhogy, maradj inkább a sörnél, az jobban csúszik.

Remélem a két példán keresztül bemutatott hiszti megoldásokat, tudjátok majd hasznosítani a párkapcsolataitokban. Bár én remélem, hogy mi nők előbb észrevesszük, hogy hisztizünk, mint hogy felhívnák rá a figyelmünket. Hölgyeim és uraim, türelmet mindenkinek! 

Sok idő eltelt a jelenlegi, és a régi cikkem között. Nem is csoda, hogy a választott témám, a megkésve bár, de törve nem. Nincs időd szociális életet élni, mert dolgozol, és tanulsz közben? Vagy minden nap bulizni mész, nappal meg egyetemre, de nincs rendes munkád? Nos…bele kerültél az örök dilemmába. Az örök körforgás, jelen pillanatban az örök „háromszög”-ben rohangálsz.

Az embernek néha fel kell adnia, bizonyos szükségletei, hogy időt szakítson a többire. Én is így vagyok ezzel. Tanulok ezerrel, mert a nyakamon a vizsgaidőszak, mellette meg dolgozok, mert hát meg kell élni valamiből. Ezért is hanyagoltam, minden fajta populáris tevékenységet. Mint például a blog-t, vagy a szociális életet. Nehéz összeegyeztetni a barátokat, a munkát, az egyetemet, a kikapcsolódást, és a családot.

Ilyenkor jönnek a megszokott mondatok, hogy „Most nem érek rá „ Nincs időm” „Túl fáradt vagyok!” „Majd máskor.” Azt hittem ez velem, nem fordulhat elő, mert hát mindig lesz időm mindenre. Persze, ez pontosan addig tartott, míg nem szenvedtem semmiben sem hiányt.

De egy idő után elapad a diákhitel, vagy a szüleid már nem tudnak támogatni, és ha akarja az ember, hanem, de munka után kell nézni. Ilyenkor mindent elvállalunk, és nem is nagyon válogatunk, mert a pénz az nagyúr, és nélküle semmi sem működik a mai világban. ÉS ha már meg van a munka, már mindenre lesz időd, kedved, és főképp pénzed, hogy megvalósítsd. DE egy idő után rá kell jönnöd, hogy nem lesz minden olyan, mint régen. Már nincsenek hirtelen jött kávézások, vagy késő este befutott bulik, mert vagy dolgozol holnap, vagy pedig pihensz. Ez a szomorú tény, és ki kell, hogy mondjam, de felnőttünk. Nah, de nem kell ezt olyan komolyan venni, mert nem teljesen nőtt be a fejünk lágya, csak beállatunk a munkások csoportjába. Már nem lézengünk, és nem ülünk több órákat a gép, vagy a Tv előtt. Már elmaradóban vannak a mindennapi bulik, és nagyobb prioritást élvez a hétvégi bulizás. Persze én is próbáltam ellenkezni a felnőtté válásnak, hogy munka után beülök a srácokkal meginni egy sört, vagy a csajokkal meginni egy forró csokit. De vagy egy hét után kipurcantan zuhantam az ágyamba, vagy fáradtan éltem végig a munkában töltött időt. Egyik sem kellemes, de komolyan. Mert ha mindenben helyt akarsz állni, akkor bizony a pihenés, és a kikapcsolódásra szánt idődből megy el minden, ami huzamosabb ideig tönkre teszi az embert. Emlékszem még, hogy az oviban, hogy utáltam a délutáni szundit, ma meg mit meg nem adnék érte! De jó is volna…de már együtt kell élnem azzal, hogy komolyodom, és már előre tervezek, gondolkodok. Ezért van az, hogy ha a munkát, és a családot választja az ember, akkor igenis a szociális tevékenységekből vesz el. Bármelyik képletet is használjuk, a végeredmény ugyan az lesz, hogy a harmad rangú „élvezetből” lesz kevesebb.

Együtt kell élni a változással, és igenis meg kell lovagolni a problémákat, és az időhiányt. Az igaz barátok megvárnak, és megértik, hogy munkád van. Tervezd meg az életed, beszélj le előre bulikat, kávézásokat, mozikat. Így sokkal egyszerűbb, és te sem bolondulsz bele. Ne törd le magad, előbb-utóbb minden összejön! J 

Elfelejted a találkozókat? Nem tudsz időben odaérni sehova? A megoldás a határidőnapló! Nem csak arra jó, hogy felírjuk a megbeszéléseket, és a fontosabb tárgyalásokat, hanem a baráti, családi programokat is be kell vésni.

Az ember önkényesen elfelejt dolgokat, találkozókat. Meg hát, ha elkések, úgyis megvárnak. Szerintem az esetek többségében sokan, így gondolkodnak, de ez nem feltétlenül jó hozzáállás.

Ha valakire azt mondjuk, hogy pontos, önkényesen eszünkbe jut, a megbízható kifejezés is. Mert hát, azaz ember, aki pontosan odaér egy tárgyalásra (vagy akár 10 perccel ott van a megbeszélt találkozón) joggal gondolhatjuk azt is, hogy már eleve felkészült. Természetesen el is várjuk tőle azt, hogy összeszedetten, és értelmesen prezentálja a mondani valóját. Vegyük csak a fontosabb embereket példának. Jobban megbízunk egy olyan emberben, aki pontosan érkezik a megbeszélésekre, és nem csak úgy beesik, a kitűzött időpontban, vagy netalántán késik. Sokkal nyitottabbak vagyunk az időben érkezettek felé, és számunkra imponáló is, hogy oda figyel ránk.

A pontosság, egy olyas fajta „gesztus”, amivel jelezzük a beszélgető partner felé, hogy igenis fontos számunkra, és megtiszteljük azzal, hogy időben megérkezünk. Nem csak a munkában, de a magánéletben is fontos, a pontosság. Mert ha egy munkapartner felé etikusak vagyunk, akkor miért nem vagyunk egyformán figyelmesek a többiekkel szemben?

Sok ismerősöm/barátom van, akik folyton késnek. Nem csak 10 perceket, de van, amelyik megengedi magának, a fél órácskát is. Már rutinosan úgy időzítem az érkezésemet, hogy a megbeszélt időpont után, fél órával futok be, (de még pont időben,) hogy én érkezzek előbb. Történt egyszer, hogy valami csoda folytán időben!, pontosan érkezett. Máris csörgött a telefonom, hogy ugyan merre járok, és miért is késik, amikor ő pontos? Röviden, és tömören közöltem vele, hogy legalább már tudja, hogy én mit érzek, ha rá kell várni. Mikor találkoztunk elmeséltem neki, hogy már fél éve kések megszokásból fél órákat, mert úgyis tudom, hogy nem ér oda időben. Ezért is vettem neki egy határidőnaplót ajándékba, hogy ez legyen az első lépése ahoz, hogy rendezze végre az életét.

Nem is gondol bele az ember, hogy egy egyszerű figyelmesség, mint maga a pontosság, mennyire megváltoztatja az életét. Sokkal rendezettebb, és összeszedettebb tőle az ember. Azóta eltelt 2 év, mióta megvettem neki, az első határidőnaplóját. Lassan már rá sem ismerek a szeleburdi, „5 perc és ott vagyok” barátnőmre. Összeszedettebb, és megbízhatóbb ember lett belőle. Rendeződtek a családi, magánéleti gondjai, és sokkal felelősségteljesebb munkákat végez.

Nem azt mondom, hogy mindenre megoldást nyújt a pontosság, és hogy ha valaki holnaptól időben érkezik mindenhova, azonnal megváltozik az élete. De ez az első lépés, egy rendezettebb, magabiztosabb életért, mert hát mindenki egy kiegyensúlyozott életre vágyik. Tehát hölgyeim, és uraim, irány a legközelebbi papírbolt, és keressék meg, a legideálisabb kis „memória gyűjteményt”, ha még nem rendelkeznek eggyel. 

Nézzük csak, mikor is mondjuk azt, hogy barátok vagyunk? Mikor többet gondolsz a barátodra, elhívod egy találkára, és próbálsz a kedvében járni, nah meg természetesen szereted. Hmm…ha ezt rávetítjük egy fiú-lány barátságra, biztos, hogy az első dolog azaz, ami eszünkbe jut, hogy barátok? Nem pedig az, hogy valamelyik fél, többet akar a másiktól? Mert hát valljuk be, az érdeklődés, egy kiszemelt barát/barátnő felé, is így kezdődik.

Joggal mondhatja azt valaki, hogy fiú és lány közötti barátság, nem létezik. De erre rögtön jön a válasz, hogy már pedig van. Miért van két ellentétes véglet? A tapasztalatokból, amikben már rögtön benne is van a válasz, hogy létezik vagy sem. A nemek közti kapcsolatot, általában nem a barátság jellemzi. Mert bármelyik szemszögből is nézzük, az egyik fél biztosan többet akar a másiktól, ha nem is tudatosan, de tudat alatt mindenképp. Több véglet is létezik, hogy miért akarjuk fenntartani a kapcsolatot, az ellentétes nemmel.Vagy a barátnő/barát, a kiszemelt leendő szerelem, vagy maga a beszélgető partner, akivel barátságot ápolunk. Nehéz ügy, mert hát első ránézésre ugye senki sem tudja eldönteni.

Itt jön be a férfiak által használt, közkedvelt szöveg, a „barátzóna”. Igen uraim létezik, és alapvetően nehéz behatárolni, hogy mikor is következik be. Egy férfi akkor esik bele a barátzónába, amikor a hölgy, már nem látja benne a kiszemelt prédát. Inkább egyfajta „lelki szemetes ládának” tekinti, akivel ki tudja beszélni, ügyes bajos férfi problémáit. Mert ugye kiértheti meg a legjobban ezeket, egy férfinál? Egy hölgy biztos, hogy nem, mert nem tud férfifejjel gondolkodni.

Vannak jelek, amikor már látható, a barátzóna területe. Többet beszél egy bizonyos férfiról, megosztja veled azokat a dolgait, amik alapvetően nem tartoznak egy férfira, inkább egy nőre. Nah ilyenkor kell lépni, és elgondolkodni. Szeretnék többet ettől a lánytól? Vagy inkább hagyjuk meg kedves ismerősnek? Bármelyiket is választjuk, nehéz már újra tökéletes pasiként visszatérni. De vannak rá módszerek! Az egyik taktika, a passzivitás. Mikor nem mindig válaszolunk, nem mindig érünk rá, és nem keressük a másikat. Hébe-hóba elhívjuk valahova, és minimálisra csökkentjük, a virtuális kommunikációt. És ha a hölgynek, az „esete” vagyunk, akkor lépni fog. De természetesen, ez egy elég kimerítő, és türelmet igénylő játék. A legtisztább mégis a konkretizálás, hogy szeretnék, több lenni, egy egyszerű „barátnál”. Az esetek többségében, ez a legcélravezetőbb, és tisztább út.

A másik oldallal más a helyzet, mert mi nők, hajlamosak vagyunk, a kiszemelt idegeire menni, ha nagyon akarunk tőle valamit. Az már biztos, hogy nem a barátság felé dől el a mérleg, ha már érdeklődünk valaki iránt, hanem a „miért nem veszed észre, hogy kellesz?”. Egy nő nem igazán tudja véka alá rejteni az érzelmeit, inkább céltudatosan, nyíltan, vagy más, furcsa esetekben, egy harmadik személyt bevonva, hívja fel a préda figyelmét.

Egy szó, mint száz, létezhet, ha a baráti felek tisztázzák érzelmeiket egymással, (és magukban) hogy ez a fajta kapcsolat, hasznos is lehet, és akár több évig, ha nem életünk végéig, de fenntartható.

Mindenkinek az életében, történtek már viccesebbnél viccesebb dolgok. Néha az apró örömök azok, amik igazán felvidítják az embert. Csak nem vesszük észre, a hétköznapi rohanás közepette.

Persze, hogy vannak olyan pillanatok, amiken az ember nevet. Én munkába menet vagy kabarét, vagy pedig az egyik rádióadó, reggeli műsorát hallgatom. Természetesen nem mindig tudom véka alá rejteni nevetésemet, aminek köszönhetően páran szinten megmosolyognak. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy nem rajtam, hanem velem nevetnek. Természetes, és ösztönös reakcióm, hogy néha felveszem a szemkontaktust, az épp velem együtt mosolygó emberrel, és elsuttogom, a mosolygós napot kifejezést. Máris látom a kiváltott reakciót, hogy az esetek többségében, a kiválasztott fél, kivirultabbnak tűnik. Mire nem képes egy egyszerű mosoly. Mert valljuk be, két idegen között a leggyorsabb út az ismeretségre, a mosoly.

Egy 100wattos mosoly, vagy egy csillogó szempár néha csodákra képes. Kár, hogy nem úgy működik, mint az ásítás. Mert ha valaki ásít (vagy csak olvas róla), ösztönös reakcióként válaszolunk a hívásra. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha a boldogságot is ilyen egyszerűen át lehetne ragasztani másokra.

Ugyan ilyen örömökkel tud szolgálni számunka, a természetünkből fakadó függőségek. Függőség lehet akár egy illat, káros vagy, nevezzük „egészséges” szenvedély is. Számomra a tejeskávé, a folyékony agyfelpörgető adrenalin és boldogság bomba.

Minden egyes alakalommal, miután megmosolyogtattam a szembejövő ismeretlen ismeretleneket, az első utam a szokásos kis kávézómba vezet. Néha James Bondnak érzem maga, mikor kimondom az egyszerű, ámbár nagyszerű mondatot”Egy tejes kávét kérnék szépen, két barna cukorral”. Hogy miért barna? Arra még én sem jöttem rá, de majdnem olyan, mint a felrázva, nem keverne kifejezés. Eggyé vált az általam megszemélyesített hőssel, és a hónapok elteltével már kiszúrnak a tömegből, és készítik is, a reggeli nektarinomat. Már szólni sem kell csak mosolyogni fizetne, és szép napot kívánni.

Ebből is látszik, hogy az embernek szüksége van, a nem mindennapi dolgokhoz. Ha kedves olvasóm is magába néz, biztos talál valami eltérő különbséget, amivel feldobja a megszokott kávézásokba, teázásokba vagy egyszerű hétköznapi tevékenységekbe belecsempészett különlegességeket. Ez bármilyen egyszerű kis „mechanizmus” is lehet, de mégis kifejezetten csak önmagunkra jellemző. Még ha mi észre sem vesszük, a közeli társaságunk biztos észreveszi a ránk jellemző kis stikket. De mégis mire jó ez? Arra, hogy a szürke állományunk beinduljon, és önkényesen is jól kezdődjön akár a reggel, vagy egy közös program.

Bárki bármit is mond, az egyetlen dolog, amit senki sem vehet el tőlünk, az a jó kedvünk, és a mosolyunk. Egy mosoly, vagy egy apró kis örömteli pillanat, mindenkinek bearanyozza az életét. Mosolygós szép reggelt, napot és estét mindenkinek!

Mindenki nézett már, a fagyis doboz aljára, kisírt szemekkel, és nyúlt a következő tábla csokiért, hogy egy kicsit jobb kedvre derüljön. Egy szakítás mindig könnyekkel, de legalábbis az egyik fél bánatával jár.

Sosem egyszerű, mikor egy kapcsolat végett ér. Akkor sem, ha mi mondjuk ki, a megváltó vége mondatot, vagy ha mi kapjuk. Mindkét esetben megtörik bennünk valami. Ilyenkor jön a forró zuhany, a több százas papír zsepi, a kiló számra vett csokoládé és fagylalt, majd a böjt a koplalás, és a „semmihez sincs kedvem”.

Ilyenkor jó mikor, az embernek vannak barátai, akik ott ülnek mellette, és szintén áldoznak a szerelmi bánat oltárán, csokival vagy fagyival. Együtt kanalaznak az öt literes csupa csoki dobozból, és végig hallgatják a párkapcsolatot az elejétől a végéig. Újra és újra és újra, míg végül megráznak, és rád aggatják a discós szerkót, a táncoló lakkcipőt, meg a pezsgős poharat, hogy akkor kirúgunk a hámból.

Több alternatív feldolgozási módszer létezik. Természetesen nemtől függetlenül, mindenki ugyan abból válogat, csak az alapanyagok mások. Csoki helyett sör, de a lényegen nem változtat. Az első és számomra érthetetlen hozzáállás a szidalmazás művészete. Mikor mindennek elszidjuk ex-oldabordánkat, és olyan történeteket kreálunk róla, amik meg sem történtek. Kérdem én, ó egyszerű tudatlan, ha tényleg ennyire szörnyű volt együtt lenni, egy böfögő, röfögő, folyton féltékeny bal pitvarral, akkor minek is szenvedtünk másfél évet?! Nah de komolya! Attól, mert valaki elhagyott, vagy mi hagytuk el, nem kell bemocskolnunk az emlékét.

Második feldolgozási módszer. Dunát csinálunk a lépcsőházból, és Kis Balaton-t a szobánkból. Már a barátok is esernyővel közlekednek, és 6 számmal nagyobb csizmát húznak, hogy ne süllyedjenek el, az általunk kreált könnyóceánban. Ne apasszuk ki a könnycsatornáinkat, mert ha netalántán megnyerjük az egyik Miss szépségversenyt, hogy néz már ki, hogy elsírnánk magunkat, örömünkben és meghatottságunkban, de nem vagyunk rá képesek. Mindenki úgy emlékezne ránk, mint az acél lady-re.

Sorolhatnám ide még az összes többi, jobbnál jobb ötleteket, de mindenki tapasztalta már.

Személy szerint, én vegyesen búcsúztatom el a múltat. Csokival, fagyival, bulival, alkohollal. Az teljesen mindegy, hogy melyik alapanyaghoz nyúlok, az számít csak igazán, ha belenézek a tükörbe, tudom, hogy ennél csak jobb lesz. Lesz majd olyan, mikor sírni fogok, és örömkönnyeim lesznek. Mikor én leszek újra a legboldogabb, és a legszomorúbb, mert nem tudhatni, hogy mit hoz a jövő. Egy viszont biztos, emlékezni mindig fogok a jókra, a boldog percekre, és azért fogok előre tekinteni, mert tudom, hogy valaki valahol boldoggá fog tenni. Ha az esik jól, hogy megtartod az exek-től kapott cuccaidat, ahelyett, hogy a barátok tanácsára woodoo babát, vagy máglyát csinálj belőle, ne visszakozz. Néha igenis az emlékek adnak erőt, hogy fel kellj, és erősebb legyél, mert egy egyéniség vagy, és ezt más is észreveszi!

Mindenki életében volt már rá példa, hogy megkapta, hogy döntsön vagy pont a fordított helyzet állt fent, hogy tőled várták el, hogy dönts. Nos…ön dönt, hogy dönt vagy megdönt.

Tudom furcsa összepárosítás, de általában minden egyes döntés kapcsán le kell fektetni bizonyos elveket, szabályokat, amik alapján el tudunk lavírozni a bizonyos igen-nem kérdéskörig. Mert a nem tudom, hogy mit akarok, össze vagyok zavarodva, ugye nem túl bizalomgerjesztő fogalom, egyik véglet nézőpontjából sem.

Miről is kell döntenünk? Az életünket az általunk, vagy még adott helyzetekben mások által meghozott döntések irányítanak. Mert ugye spontaneitás nincs. Hirtelen jött bulik, találkozások vannak, de a végső döntést, akkor is mi hozzuk meg, hogy el akarunk-e a menni vagy sem.

A legnagyobb arányban, mégis a párkapcsolatokban hangzik el az a bizonyos mondat, hogy „Döntsd már el végre, hogy mit akarsz!” Persze mindenki dilemmázik, sok mindenen, hogy érdemes még vele maradni, hogy váltani kellene, de mégis, hiába tudjuk, hogy mi a jó nekünk nem tudunk dönteni. Erre sok módszer van, ami segít a döntés meghozatalában. Első lépés, a barátok felkeresése. Mert ugyan ki ismerhetne minket jobban, mint a barátaink, természetesen a családunkon kívül. Én már voltam mindkét oldalon, a tanácsadó és a tanácskérő szerepében is feltűntem, még sem volt könnyű egyik sem. Minden barátomnak azt szoktam tanácsolni, hogy gondolják végig, mi szól mellette, és ellene. Legyen egy magunkban összeállított kis lista, ami alapján, elindulhatunk, hogy melyik oldalra is billen az a bizonyos mérleg. A hatás kedvéért, én le is írom, hogy lássam, mert néha az embernek igenis az orra alá kell dugni a bizonyítékokat.

Ha ezen is túl vagyunk, akkor már csak azt kell megnéznünk, hogy mi mire is vágyunk igazán. Ha mindenki ellenzi a dolgot, és szinte egybe hangzóan mondanak igen-t vagy nem-et, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy talán ők látják az igazságot. Mert valljuk be, egyszerre mindenki nem akarhat rosszat. Így máris egyszerűbb a döntés, mert bizonyítékunk van, és tudjuk, hogy mit akarunk, és már látjuk is, hogy mi jó nekünk.

Másik véglet, amikor mi várunk arra a bizonyos igen-re vagy nem-re. Kilátástalan helyzetbe hozzuk magunkat, és olyan dolgokkal is felruházzuk a döntéshozót, amivel tulajdonképpen, nem is rendelkezik. Hogy miért? Mert szeretnék kapaszkodni valamibe, ami erőt ad várakozáshoz. De nem szabad. Aki már elsőre nem tudja, hogy mit akar, az másodszorra vagy akár harmadszorra sem tudja eldönteni. Lássuk be, a több hetes, hónapos vagy éves várakozások, nem hozzák meg a várt eredményt, és csak őrlődünk a saját kis fogaskerekeinkkel. Mindenkinek csak arra van ideje, amire időt szakít, és arra szakít időt, amit igazán fontosnak tart. Értékesebbek vagyunk mi egy talán-nál, vagy egy bizonytalan nem tudom-nál. Mély levegő, tiszta elme, és mondjuk ki a végső döntést. Nem, ennél én sokkal jobbat érdemlek. Egy biztos lábakon álló, tetőtől talpig igen-t.

„Szeretlek”. Hallom a hátam mögött, az elsuttogott szavakat, majd egy kevésbé kellemes, és inkább már gyors semmit mondó hangnemben érkezett „Én is téged” kijelentés csúszik ki a suttogó, oldalbordája fogai közül.

De nézzük csak meg közelebbről, hogy, hogy is van ez? A szeretlek, nem az a megfoghatatlan dolog, amit akkor érez az ember, amikor meglátja a nagy Ő-t? És vannak jelei. Vegyük az alap sztereotípiákat, lepkék a gyomrodban. Szimplán csak izgulsz az első találkozást, csóktól, együtt töltött éjszakától stb… Csak rá gondolsz. Persze, mivel van valami új az életedben. Izzad a tenyered, hevesebben ver a szíved. Mint már mondtam, izgulás a kulcsszó.

Nah de evezzünk kellemesebb hangnemben (írásban). Ezeket nem, azért forgatom ki, hogy elrontsam az emberek kedvét a szerelemtől, meg hogy csak egy egyszerű kémiai folyamat az egész, és isten áldja, és egyben sújtsa a feromonokat, a bennünk keltett testi/lelki szupersztrádáért.

Nincs rá tökéletes válasz, hogy mik is a jelei a szerelemnek. Egyszerűen érezzük, tudjuk, hogy mi az. DE néha a mi ösztöneik is tévedhetnek, akár csak énistéged oldalborda esetében is.

Mikor felpillantottam a monitorom mögül, látom elaléló, és csillogó szemű szerelmesünket, amint énistéged kegyeit lesi. Első ránézésre aranyosnak tűnik a dolog. Minden összevág, a kihozott tea és forralt bor, a kellemes hangulatos zene, és a kávézó félhomálya, is tökéletes egy megtervezett-szervezett randihoz. Majd mikor jobban megvizslatom énistéged-et látom rajta az apró, ám bár szemet szúró jeleket. Nem néz szeretlek szemébe, épphogy csak fogja a kezét, mindenre az „aham”, igen-nem, tényleg kifejezések repkednek, és az arcára kiülő mimika, már önmagában is mesél nekünk, hogy „de elegem van már”…

Hé te, mit csinálsz? Ott ül veled szembe szeretlek, és te így viselkedsz vele? Hát ez kész, mondom magamban, majd elhangzik, sztorink főalakjától, a szép szemű szeretlek szájból, hogy „boldog évfordulót”.

Évforduló, beszéljünk csak erről egy kicsit, mielőtt kiderülne, hogy mit is válaszolt énistéged, az elhangzottakra. Az évfordulót egyenlővé teszik a komoly kapcsolatokkal, és mivel valaki már lassan években számolja az együttlétet, önkéntelenül is eszünkbe jut, hogy az a kapcsolat végképp nem olyan, mint az első hónapokban. Mivel az elején az újdonság erejével hatott dolgok alapozzák meg életünk minden egyes pillanatát, és csak azzal a megfoghatatlan érzéssel szeretnénk foglalkozni, amit épp átélünk. Ez így van rendjén és így is kell hozzá állni a kapcsolatok zöméhez, ha az ember többet szeretne a másiktól, mint röpke egy éjszaka. De mikor alakul át a szerelem szeretetté és megszokássá? Akkor mikor, már nem gondolunk rá mindennap, mikor már másra koncentrálunk, mikor már kilépnék egy kapcsolatból? Nem. Mikor már alap dolognak, és teljesen természetesnek vesszük, hogy mellettünk van valaki. Több év után, is azt hisszük, hogy már nem kell hódítani, nem kell virágcsokrot, bonbont, plüss macit vagy szexi fehérneműt vennünk, mert ugyan minek, hisz ő már velünk van egy két éve, és el se megy. Tévedés emberek! Igenis oda kell figyelni a másikra, és a kedvében járni hébe-hóba, hogy tudja fontosak vagyunk még, és igenis a szerelem állandó is maradhat, ha teszünk érte közösen. Így vélekedett énistéged is. Majd könnybe lábadt szemmel átölelte szeretlek-et, és már teljesen őszintén búgta Adoniszunk fülébe, hogy „Már azt hittem elfelejtetted. Szeretlek még mindig, ennyi év után is”. Tapsvihar! Csillagszóró, üdvrivalgás, főcím zene. Mert ez szerelem! 

Mikor fásul bele az ember, a hétköznapok okozta körfogásokba? Ennek több oka is lehet. Párkapcsolati gondok, munkahelyi monotonitás, folyton ismétlődő cselekmények, unalmas hétköznapok.

Több összetevője van, annak, ha az ember „kiég”. Kiég, ez a szó már önmagában is egyfajta jelzés az embernek, hogy változtatni kell a mindennapjain, hogy tudjon valami újdonsággal szolgálni. Főképp magának, de legfőképp a külvilágnak, és a környezetének.

Mikor unalmas az ember? Amikor már a közvetlen társasága, hívja fel rá a figyelmét, hogy már unom a témát. Természetes, és ösztönös reakciónk egyike, hogy ilyenkor felmegy a vérnyomásunk, és dühöngünk magunkban, hogy ugyan mit is unhat rajta.

Mert ugyan miért mondhat ilyet valaki? Biztos azért, mert egyszerűen nem kíváncsi ránk! Hát a nagy válasz a kérdésre az, hogy ő az az ember, aki igazán törődik veled. Aki felhívja a figyelmedet arra, ha valamiről már túl sokat beszélsz.

Mikor már heti rendszerességgel, hozod fel ugyanazokat a dolgokat, (amiket mi egyszerű szenvedő alanyok észre sem veszünk), és tudat alatt gerjeszted magad köré az ismétlődő cselekményeket.

És tényleg. Mik a jelei? Azok a bizonyos mondatok, mint például, a „már mondtad” és „igen, ezt már hallottam”. Ezek a mondatok, mint apró kis kosza gondolat, tovább siklik a szürke állományunkon, és mit sem törődve vele folytatjuk, a már megkezdett történetet.

Tényleg ennyire nem figyelünk oda magunkra, hogy nem vesszük észre, hogy valami gond van? Nem. Az átlagos ember, azért nem veszi észre, mert már kapaszkodik a megrögzött cselekményekhez, amik ha csak egy kicsit is, de felbolygatják a szürke kis életét. Mert szükségünk van a változatosságra, az újra. Hogy miért? Mert ettől érezzük magunkat, különlegesnek, olyan embernek, amilyenek voltunk, vagy lenni szeretnénk. És természetesen, ha mindig történik az emberrel valami, akkor ugyan ki mondhatná rá, hogy unalmas.

Pedig nem a múltban kellene élni. Nem a régi emberekhez kellene, visszafutni, és a rég elvesztett kapcsolatokat, vagy szerelmeket kell felmelegíteni. Nyitni kell az újdonságok felé, és igenis, meg kell hallani azt, is amit az ember nem akar. Nem vagyunk unalmasak, csak, mert a múlt eseményeit hozzuk fel újra, és újra egy beszélgetésen. Egyszerűen, csak, befásultak vagyunk, és kapaszkodunk minden olyas fajta cselekménybe, történésbe, ami egy kicsit is felbolygatja az állóvizet, amiben élünk.